Gravel Nyna Cup Alica tollából – Küzdelem a homokkal és a határokkal Gajariban
Szombaton, szeptember 19-én a Szlovák Gravel Kupa (Nyna Cup) 6. fordulója várt rám Gajariban. Idén ez volt a harmadik gravel versenyem, így nagyon bíztam benne, hogy jobban sikerül, mint az első kettő.
A versenynap úgy indult, mint szinte bármelyik másik – megvan már a jól bevált kis rutinom. Reggelre minden be van készítve, a barátommal, Ernie-vel csak megfőzzük a kávét és összedobjuk a reggelit, amit aztán a kocsiban eszem meg útközben (ez mindig zabkása – versenyek előtt a gyomor legjobb barátja). Jó érzésekkel ébredtem, készen arra, hogy bármilyen akadályt legyűrjek.
A rajt végül 10 percet csúszott. Bár nem szeretem ezeket a rajtra váró, feszült utolsó perceket, nem zökkentett ki. A rajt a megszokottnál nyugodtabb volt: a mezőny végéről indultam, mivel nem akartam feltartani az elöl haladó, gyorsabb srácokat. A közvetlen ellenfelemre figyeltem – a hosszú, 81 km-es távon sajnos csak ketten indultunk nők.
A kezdés jól sikerült, hamar összeállt egy kis csoport, ahol két férfiversenyzővel tekertem együtt. Kicsit tartottam az első technikás, homokos résztől, de ahhoz képest, hogy szinte semmi tapasztalatom sincs ilyen talajon, meglepően simán vettem. A pálya szinte végig burkolatlan utakon vezetett, csak a kör vége előtt volt néhány aszfaltozott szakasz.
A kör legnehezebb részei egyértelműen az elején lévő homokos szakasz, valamint a gátra való fel- és lehajtások voltak – ott elég sok másodpercet veszítettem. Az utolsó körben a gátról lefelé menet még a bal fékváltókarom is kilazult a kormányon. A pálya talaja az egész testet kíméletlenül igénybe vette, számomra pedig még keményebb volt amiatt, hogy a gravel edzéseimet általában sokkal simább utakon szoktam végezni.
A taktikám egyszerű volt: menni egy minél jobb versenyt, a lehető leghatékonyabbnak maradni, és kettőnk közül elsőként beérni a célba. A futam elején ez tökéletesen működött, a kör nagy részében az ellenfelem előtt haladtam. Közvetlenül az aszfaltos rész előtt – ha jól emlékszem – négyen tekertünk együtt, köztük a riválisommal, és éppen én vezettem a sort. Aztán jött egy kanyar, ami végül végzetesnek bizonyult: elmértem az ívet és a talajt. Mély, laza murva volt, túl gyorsan érkeztem meg, és a bicikli kicsúszott alólam a bal oldalamra. A nagy fájdalom ellenére úgy 20-30 másodperc alatt talpra álltam, meghúztam a kilazult cipőmet, és próbáltam utolérni a csoportomat. Ránéztem a sérülésekre: a karomról a vér már a kormányra folyt, és a bal lábamon is csúnya seb tátongott. Az ütés eleinte nagyon fájt, különösen a rázósabb szakaszokon (ami gyakorlatilag a kör 90%-a volt). A második körben körülbelül két perc hátrányt szedtem be az ellenfelemmel szemben. Hátulról érkező montisok kerekére néhány részen sikerült felülnöm, de a technikás kanyarokban elmentek tőlem. Az utolsó kört szinte teljesen egyedül küzdöttem végig.
Ennek ellenére alig 4 perces hátránnyal értem célba az ellenfelem mögött, 26,1 km/h-s átlagsebességgel. A táv teljesítése 3:05:53-ig tartott. Az esés és a három órányi padlógáz után a testem teljesen elkészült az erejével. A gravel versenyeket szinte össze sem lehet hasonlítani az országútival – fizikálisan sokkal jobban igénybe veszi az egész testet.
Rengeteg új tapasztalattal gazdagodtam a különböző felületek technikáját illetően, és szereztem egy jókora aszfalt/murvamarást (road rash) is, ami miatt később még le is betegedtem. A gravel bringát idénre el is teszem, legközelebb már csak a téli alapozó edzéseken veszem elő!
